Akárhányszor szóba kerül a Fekete Zaj, lehetetlen átadni a hangulatát, azt, hogy milyen emberek gyűlnek össze a Mátrában és milyen zene szól. Szimplán túl jól sikerül leírni, s olyankor természetes szkepszis merül fel, a frissen beavatott potenciális bérletvásárló csak csóválja a fejét. Túl szép, hogy igaz legyen. Pedig tényleg ez a nyár legjobb fesztiválja.
De azért nem árt készen állnunk a váratlanra. Hogy ne érintsen rosszul bennünket olyan zenekar koncertjére menni, akiről még csak nem is hallottunk. Végtére is a metál biztonsági játék – most egy páran lehet megköveznek –, gyakran ugyanúgy épül fel, agyunk ismert mintaként követi a zenét. A váratlannal sem kockáztatunk nagyot, egyszerűen túlságosan ismerős berkeken belül bandukol a zene ahhoz, hogy teljesen szem elől tévesszük.
Nem csak metál van azonban a fesztiválon. Ez az első tévhit.
Persze, menő a híradásokban csupa-csupa gótról szoktak beszámolni, akik pandának sminkelve sakkoznak a fák lombjai között, meg jógáznak, azonban ez túlzó általánosítás lenne. A közösség igencsak heterogén, és bár a fekete domináns viselet – jópár üde színfonttal –, túlzó egyszerűsítés lenne „metálosnak” nevezni a fesztivált.
Elborzaszt a kényszeres címkeragasztgatás, de most maradjunk ennél a szónál: a Fekete Zaj fellépőinek jelentős része ebbe a műfajba tartozik. Másik jelentős része viszont nem. Akár a sötétséget is tekinthetnénk szervezőelvnek, de valóban sötét az a fesztivál, ahol fellépett már az Analog Balaton, Cserihanna, 6363 és a Gorg & Benzol? Hát hogy ne lenne sötét, Fekete Zaj a neve, gondolhatnánk, miközben az év egyik legjobb koncertélményét a sötétnek nem feltétlenül nevezhető Diabolus in Musica vagy a Mayberian Sanskülotts okozták.
A Zajt nevezték már a csukott szemek fesztiváljának.
Most kapirgáljuk leginkább a lényegét, a befelé fordulás – számomra legalábbis – fontos eleme a fesztiválnak. Ennek is köszönhető a rengeteg OFF-program, a Dixitkártya-készítés, a különböző szerepjátékok, irodalmi programok, felolvasások, ilyen-olyan túrák és persze a zene. Mintha a sötétséget nem a résztvevők ruháján vagy a sminkjükben, hanem saját magunkban kellene keresnünk. Bensőnkkel, belső sötétségünkkel kommunikál, azt rezegteti meg a Fekete Zaj, ettől olyan jó és ettől olyan személyes élmény. És talán nem is való mindenkinek. És ez nem is baj.
A fesztivált a Mátrában, a Gyöngyös külterületén fekvő Sástón rendezik, és amilyen könnyen megközelíthető – közvetlen busz indul a Stadionoktól, konkrétan a bejárat előtt búcsúzhatsz a sofőrtől –, olyannyira elszeparáltnak is tetszik. Nem messze a Kékes, a Galyatető, itt van Magyarország legmagasabban fekvő tava, szóval meg nem mondanád, hogy éppen másfél órányira vagy a nyüzsgő nagyvárostól. Vagy húsz percre Gyöngyöstől. Az ember nem szívesen szakad ki ebből a miliőből, egyedül a rosszul felmért cigiporciók kergetik le a jónépet Mátrafüredre/Gyöngyösre. S ha már a résztvevők jelentős része marad, valamit csinálnia is kell napközben.
Idén rekordszámú, közel száz OFF-programot bonyolítottak le a szervezők.
Filmfesztivál, kézműves vásár, 3D-nyomtatás, fotó- és képzőművészeti kiállítások színesítik a napközbent. Gyakorlatilag bármit lehet csinálni, jógával indítani a napot, hímezni, sminkelni és arcot festetni, ékszert készíteni. De kitelepült a Budapest Bike Maffia, a metálkonferencia, a Háttérzaj irodalmi kör, az ElizaBAT Művészkör, a Malter Filmfesztivál, de van futball és masszázs is. Jómagam a Háttérzaj csapatával veszek részt a fesztiválon, szóval kissé haza is beszélek ezzel a beszámolóval. Az irodalmi kör tagjaival évek óta négy különböző programot valósítunk meg. Első este a BBM-placcon DJ-ztek a Háttérzaj tagjai és barátaink, másnap az ElizaBat Művészkörrel közösen tartottunk kollázskészítő workshopot. Kétbőröndnyi újságból, csillámporból és ragasztóból lehet összehozni maradandót, ebből rendszerint kiállítást is szervezünk az év folyamán a fővárosban.
A Fekete Zaj egy valamirevaló karnevál. Az ember jó esetben megfeledkezik kinti énjéről, a kapun kívül hagyja, és csak az elcsomagolás reggelén találkozik vele újra. Ilyen helyzetben az ember szeret mást csinálni, mint otthon, így lesz a fesztiválból egy négynapos elvonulás. Persze a kint közel sem kint van,
a Zaj kimondottan nagy hangsúlyt fektet a szociális érzékenységre.
Ez nem csak úgy mutatkozik meg, hogy a fesztivál lehetővé teszi az anyagi helyzetük miatt távolmaradóknak a részvételt, hogy napközben a Food not Bombs hajléktalanszimulátorát játszva megpróbálhatunk kitörni a nyomorból, vagy hogy a Bagázs Közhasznú Egyesülettel scrunchyt készíthetünk. A Zaj egynéhány helyszíne a fesztivál területén kívül helyezkedik el, vagyis bérletellenőrzés nélkül megtekinthető. A könnyedebb, folkosabb programok, akusztikus szettek kerülnek ki a Kacsatóniára, míg idén főként az esti veretés helyszíne szintén a bérletellenőrzés hatósugarán kívül található. Ez egy új helyszín. Korábban a sástói kilátó (egy jó ötvenméteres, kiszuperált fúrótorony) tövénél állítottak színpadot a szervezők, ám idén nem sokkal a kezdés előtt statikai vizsgálatokra hivatkozva lezárták a tornyot. És mire meglett az új helyszín, újra meg is nyitották a kilátót, ekkorra azonban már manifesztálódott a NEMKilátó, és már nem volt visszaút.
Hogy a rendezvénynek lelke van, nem kizárólag az összerakott programból, a hely szelleméből vagy a résztvevők jófejségéből látszik. Minél tovább él az ember, annál több barátot és ismerőst kell elgyászolnia, nincs ez másképp a közösségek életében sem. A szervezők egy fa alatt létrehozták az égi zajongók találkozóhelyét, ahol
a résztvevők megemlékezhettek azokról a korábbi résztvevőkről, szervezőkről, fellépőkről, akik az idei Zajon már nem vehettek részt.
A négy nap alatt egyre több fénykép került ki a fácska alá, megindító és mellbevágó ezzel szembesülni, alighanem példa nélküli, hogy egy fesztivál közössége ennyire összetartó legyen. A szomorú tendenciában sajnos írókörünk is érintett. 2023-ban pályázatot írtunk ki, az évek alatt ugyanis annyian olvastak fel a fesztiválon tartott rendezvényeink open mic eseményein, hogy szerettük volna ennél maradandóbb formában is megőrizni a munkákat. A pályázat egyik nyertese Kocsis Nóra volt, aki azóta többször is részt vett rendezvényeinken, és a Fekete Zaj önkénteseként is tevékenykedett. Kocsis Nóri idén tavasszal örökre lehunyta a szemét, ezért a harmadik napon tartott felolvasásunkat az ő egyik versével zártuk.
Hetedzajozóként igyekszem váltogatni, hol is alszom. Az utóbbi két éven sátorban sikerült, az elsőt a többi sátrazó, a másodikat a mindig valamerre lejtő talaj tette emlékezetessé. Idén többedmagammal a motel mellett döntöttünk. Ez az az úttörőtábor-jellegű épület a fesztivál közepén, amelynek ablaktábláit nagyjából hajnali háromig rengetik a Fanyűvő- és Delta-színpadok produkciói. Szerencsére azonban az ezután kezdődő veretések ismét a fesztivál helyszínén kívülre kerültek.
A NEMkilátó nem messze található a Kilátótól, éppen egymás ellentettjei.
Előbbi előtt nyílt tér terpeszkedik, ahol jócskán elkülönülhet egymástól a fűben ülve, az állva-de-bólogatva, illetve az ennél aktívabban mulató. A Kilátó előtt szülőcsatorna-jellegű teret fognak közre a fák, ami egészen más befogadásra kárhoztatja az ott szórakozókat.
Szóval idén a Fanyűvő (tkp. nagyszínpad), az Osztálykirándulás (az első években kisszínpadnak hívtam), a Delta (a nagyszínpaddal szembeni helyszín) és a NEMkilátó között oszlottak meg a fellépők. Ez kiegészült olyan helyszínekkel, mint a fesztivál közepén elhelyezkedő BBM placc vagy a Kacsatónia. A lineupot az ember zömében nem ismeri, és ezzel a világon semmi baj nincs.
A szervezők részéről kimondva-kimondatlanul is egy olyan fesztivál összehozása a cél, amely lazán átjár a stílusok között,
és folyamatosan bővíti a horizontot. Hogy a zenék mekkora része volt metál, megtippelni sem tudom. Volt, aki lelkesen összegyűjtötte a Zaj Facebook-csoportjában, de nagyjából kiegyenlítettek az arányok. És vannak különös időzítések is. A Boru és az Oaken kollabjával gyakorlatilag nem tudtam mit kezdeni, annyira korán volt. Egyszerűen még csak fizikailag érkeztem meg. Az akklimatizációhoz kellett a Sóvárgás, végül pedig a Wolves in the Throne Room, amelyben mintha két farkas keveredett volna, s nem tudták eldönteni, kinek a stílusában zenéljenek. Az Alcesten keresztül aztán szép lassan eljutottunk az amerikai This Will Destroy You-ig, amely nevével ellentétben inkább felépített és összerakott.
A nem-metál és a metál keveredését csodásan jelezte a másnap sötétedés előtt játszó Diabolus in Musica, akiknél jobb és pozitívabb színpadi jelenlétet igen ritkán látni. Olyanok voltak, mint Béla karaktere a Kontrollban, két szám közé mindig jutott egy Béla-vicc. A koncert alatt a Magyar boszorkánykönyv illusztrátora, Németh Gyula rajzolta le egy ember életet három képen keresztül, az alkotási folyamatot élőben követhettük a koncert alatt. Két órával később ugyanott már a szlovák Hecatoncheir és a német Coltaine alkotott nagyon szép ívet.
A Fekete Zaj a menetrendnélküliségek fesztiválja is egyben.
Bár egyáltalán nem terveztem, a kétkoncertes kitérőnek köszönhetően lemaradtam a Front Line Assembly feléről és a teljes Potochkinéről. Ilyen ez a c’est la vie. Harmadnap egy igencsak érdekes időzítést tartogatott. Fekete Zajon láttam már izgalmas produkciókat napfényben, például az Autumn Nostalgie-t vagy a Lyuhász Lyácint Bt-t. De azt nem gondoltam volna, hogy az Entrópia Architektúra is felkerül a listára, akik tudatosan a délután négyes égető napsütésre időzítették a koncertjüket. A koncepció azon része sikeres volt, hogy az átszellemülés nem adta magát ingyen, meg kellett küzdeni a tarkót égető nappal, az azonban biztos, hogy hőkupolamentesen is működött volna a koncert. És miután az embert egy kicsit meg is böki a Nap, már semmire nem vágyik, csak simogatásra. Ezt pedig a Five The Hierophant és az Oh Hiroshima hozták.
Az utolsó napra már a kevésbé korhelyek is elfáradnak, fura lebegéssé válik az idő. Persze vannak, akik szerint nem, de nekem mindig különös élmény végigvibe-olni az utolsó nap koncertjeit némi nézőtéren vagy motelszobában lopott alvással.
Az utolsó nap rendszerint a Szaval az erdőé.
Ekkor egy csapat nekiindul az erdőnek, mindenki hoz verset, majd ki hol érzi a legjobbnak, felolvassa. Így jutott el idén Sziveri János, Weöres Sándor, Varró Dani, Kántor Péter, Pilinszky János, Puskás Dániel, Sopotnik Zoltán, Faludy György és Ellen Bass a Mátrába. A túra végpontja idén a Máriácska volt, régi búcsújáróhely, kőhajitásnyira a Rákóczi-forrástól. Egy vájat a buja hegyoldalban, amely hemzseg a hálából és emlékül hagyott tábláktól. Meggyőződésem, hogy rendezvénytől függetlenül is megéri visszatérni ide. A forrás vize nem hasonlítható semmilyen csapvízhez, a Máriácska pedig főleg a befelé fordulásra tökéletes hely. Mondhatni, egyik a fizikai, másik a lelki szomjat oltja.
A szombat rendszerint úgy telik, hogy az ember nem akarja, de véget ér. Általában a Fekete Zaj által támogatott TMSQR-appon jelölöm be az engem érdeklő zenekarokat, nem írok jegyzetet mellé, csak megrökönyödve nézem, ahogy négy kiválasztott program csúszik időben egymás mellé, s véletlenszerűen megnézem valamelyiket. Délután a NEMkilátó tágassága hívogatott, s az utolsó nap szétziláltságát a lengyel Immortal Onion igyekezett összefonni. Kitettek magukért, nagyon kedves produkciót hoztak létre, többször magyarul is megszólalva. Nem sokkal később ugyanott lépett fel a Csicskakoporsó, ami leginkább a neve miatt vonzott be. Azt hittem, skippelve a leírást, hogy valamiféle ironikusan címzett, talán rap- talán elektro-valami lesz. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Gyönyörűen komponált doom szántotta fel a mátrai koraestét.
És persze a Liturgyt is kiemelném, amelynél megosztóbb koncert nem volt idén a fesztiválon: nagyjából a megkérdezettek fele-fele szerint volt élvezhetetlen és csodálatos a produkció. És ami messziről elszúrt hangosításnak tűnt, csak közelről nyert értelmet: a kiabálás és az elfúló sikoltás közötti vokál tett fel zenén túlmutató kérdéseket. Amire választ akár a korábbi Machukha is adhatott volna, de akkor sajnos éppen aludtam.
Az utolsó estét ZEL.ζ zárta, a tajvani származású, Budapesten élő DJ szettje nagyon finoman építkezett. Az őt követő SUTA játszotta le a 2026-os Fekete Zaj utolsó taktusait. És ilyenkor az emberek még visszabotorkálnak a helyszínre, a benti kocsmáknál hangos beszéd, sokan már az első buszt várják.
Ekkor már az ember a következő Zajra készül.
A dátum már ismert. Persze nem írtam fel, de a stábreggelin elhangzott. De ez is milyen már, nem? Kiülnek a szervezők, svédasztal van és lehet kérdezni szabadon. Őszintén válaszolnak is. „Hol vannak az égre nézők? / Hol vannak az ingyenélők? / Nem fogok már költeni rátok / Hol vagytok csillagászok?” – énekelte a Sóvárgás első este, s én is ezzel zárom beszámolómat. Egy darabig most böjtölünk és reméljük, egy kérdés sem marad megválaszolatlan. Találkozunk jövőre.
Fekete Zaj, Mátra-Sástó, 2026. július 29.–augusztus 1.
Borítókép és fotók: Bands Through The Lens
